Kelet- és Nyugat-Európa között fekvő Horvátország hosszú ideje átjárót, de egyben találkozási pontot is jelent a különböző világok és kultúrák között. Az országot ért különféle események, kulturális és vallási hatások alakították ki történelmét. Horvátország nagyon büszke a Nyugattal ápolt kapcsolatára; több mint egy évszázadon át küzdöttek a súlyos török elnyomás ellen. Az ország története majdnem egyidős az ember Földön való megjelenésével.
A 19. század elején ősemberi maradványok kerültek elő Krapinánál, Észak Horvátországban. Ezek a leletek a neandervölgyi korából származnak, időszámításunk előtti 50000-ből. A „krapinai ember” ezek szerint a középső paleolitikum időszakában jelent meg az ország területén. Az őskori kultúrák egyéb nyomai is fellelhetők az országban. A leggazdagabb lelőhely Vukovar melletti Vučedol, ahonnan a neolitikus „vučedoli galamb” is előkerült.
Időszámításunk előtt 1200 körül kelet felől érkező indoeurópai eredetű törzsek telepedtek le a Pannon-alföld területén és a partvidék nagyobb szigetein. A törzseknek különféle nevük volt (histrik, liburniak, dalmátok, japodok), letelepedési helyük szerint, de a terület neve Illíria lett. Borostyánnal kereskedtek, és közvetítettek más mediterrán népek és észak-európai kereskedők között. Jelenlétüket a dombtetőkön látható ősi falmaradványok is bizonyítják.
Az időszámításunk előtti 4. században Gallia túlnépesedett, emiatt a kelták új területeket kezdtek keresni: egyes törzseik egészen a mai Csehország területéig nyomultak a Duna mentén, mások a görög határig is eljutottak. Ugyanekkor a görögök megerősített telepeket kezdtek alapítani a dalmát vidéken, például Vis és Hvar szigetén, valamint Trogir és Salona környékén. A görög történészek állítása szerint a kelták harcoltak Nagy Sándor ellen az i.e. 355-ben, a Duna déli partján zajlott csatában. Egy évszázad később megtámadták Delphoit, visszaútjuk során pedig megálltak Paludes Volcaenél, vagyis a Száva, Dráva és a Duna folyók által határolt területen. Ezeket a népeket scordiscinek hívták, és keveredtek az illírekkel.
A keltákat és az illíreket a rómaiak győzték le az i.e. 2. században. Időszámításunk előtt 177-ben szenved Isztria vereséget a rómaiak ellen. Időszámításunk előtt 12-ben a rómaiak végső vereséget mérnek az illírekre. Számos felkelés után a rómaiak néhány népet elűztek innen, de azok akik megmaradtak, felvették a rómaiak szokásait, és nem kevesebb, mint hat császárt adtak Rómának. Az első illír származás császár Diocletianus lesz 284-ben, aki látványos palotát építtet Splitben, ami ma az UNESCO Világörökség része.
Hotvátország területét a rómaiak különböző módokon és időpontokban hódították meg. Először csak a kereskedelmi hajóikat ért támadásoknak akartak véget vetni, mivel sokszor a liburniak vagy a dalmátok kezébe kerültek. Emiatt a rómaiak légiókat tettek partra és a partvidéki városokat leigázták. Az első csata i.e. 229-ben zajlott, ekkor az illírek királynője, Teuta megölette a római követet, aki arra akarta rávenni az illíreket, hogy fejezzék be a kalózkodást. A rómaiak bosszúja véres volt. Megtámadták Epidaurum, Lissa és Pharosz városokat, meghódították és adófizetésre kötelezték őket. Az ígérgetések ellenére a kalózkodás tovább folyt, emiatt Róma 181-ben alapított erődítményében, Aquileiában állomásozó csapatait hadrendbe állította. I.e.177-re Isztriát sikerrel leigázták a római légiók. 20 év múlva Publius Scipio Nasica mérte az első vereséget a dalmátokra Delmiumnál, majd ismét a Neretva folyó deltájában élő dalmátokra és japodokra. Időszámításunk előtt 107-ben Róma legyőzte a scordiscieket és az illíreket, majd meghódította Segestica (Sisak) városát. i.e. 87-ben újabb háború tört ki a rómaiak és az illírek között, amely három évig tartott és Róma győzelmével ért véget. I.e. 48-ban az illírek Pompeius mellé álltak a Caesar elleni harcban, hajókat és embereket adtak neki. Pompeius veresége az illírek döntő vereségét jelentette, ám sok harcolni akaró illír a szárazföldi erdőkbe menekült, ahova a rómaiak nem tudtak utánuk menni. Néhány évtizeddel később i.sz. 6-ban Batone vezetésével az illír népek első egyesült felkelésére került sor. Az első csatákat az illírek nyerték, akik Itália felé indultak, de később a rómaiak jobb katonai szervezettségének köszönhetően sikerült megbirkózni Batonéval, akinek forrásai kimerültek, seregei kiéheztek. Az ezt követő években Augustus császár a Balkánt a Római Birodalom részévé tette. Az i.sz. 12-ben véget ért, Tiberius vezette katonai hadjárat után az illír védelmi rendszert lebontották, és olyan városokat alapítottak, amelyeket egy átvonuló hadsereg számára is elég széles utak kötöttek össze. A városlakók római polgárok lettek, és hivatalt viselhettek. Nem kevesebb, mint hét római császár volt illír eredetű: Septimus Severus, Aurelianus, II. Claudius, Probus, Diocletianus, Valens és Valentinian.
A római utak voltak az első nagy közművek, amelyeket a rómaiak építettek. Ezek tették lehetővé a légiók gyors mozgását és a Balkánon évszázadokon át a római úthálózat maradt a közlekedés fő eszköze, s közülük sok még ma is használható állapotban van. Aquleiából két fontos főútvonal indult: az egyik az Isztriai-félsziget felé egészen Puláig, a másik Aemona (Ljubljana) irányába. Dalmáciában a fő közlekedési összeköttetés Aenonában (Nin) kezdődött Zadar felé és tovább folytatódott összekapcsolva Scardonát (Skradin), Traguriumot (Trogir), Salonát, Naronát, Epidaurumot (Cavtat) és végul Catarumot (Kotor). A partvidéki útról több leágazási is indult a szárazföld felé: a legforgalmasabb a Salonából induló út a mai Bosznia irányába, Klisen és Sinjen keresztül, Aequum (Čitluk) város közeléig. Egy másik út a Narenta folyót (Neretva) követte Sirmiumig, a mai Sremska Mitrovicáig, amely a Római Birodalom egyik fővárosa lett.
A szárazföldi utak is hasonlóan fontosak voltak: ezek a Száva, a Dráva és a Duna folyó vonalát követték. Pannónia központjában az egyik fontos város lett Siscia (Sisak), ahonnét tovább vezettek az utak a fontos kereskedelmi és a császárok által is látogatott termálfürdőkről híres városok felé.
A rómaiak először az isztriai Poreč, Rovinj és Pula városokat alapították, melyek a 2. századra igen jelentősek lettek. Később a nagyobb szigeteken és a partvidék mentén álló, meglévő illír városokat alakították át római városokká. A legfontosabbak Senia (Senj), Aenona (Nin), Jadar (Zadar), Promona (Makarska melletti falu, római falmaradványokkal), Blandona (ma már nincs nyoma, a Vrana-tó mellett), Tragurium (Trogir) és Salon (Split mellett). A városokat fallal vették körül, volt fúrumuk, diadalívük és vízvezetékük, melyek maradványai ma is megtekinthetők. A legjobb állapotban fennmaradt vízvezeték Salona városát látta el, ezt Diocletianus egészen Splitig meghosszabbítatta, és nagy részét még ma is használják. A legfontosabb római emlékeket Pulában és Splitben láthatjuk. Bár a rómaiak hódítókként jöttek Illíriába, azonban rengeteg előremutató újítást hoztak az itt élő népek életébe. Szárazon (habarcs nélkül) épített középületeik, ma is részben használható útjaik, vízvezetékeik könnyebbé tették az itt lakók életét.
Egy évszázados viszonylagos béke után 378-ban a gótok elözönlötték Pannóniát, majd Itália felé indultak. Ettől kezdve egészen az 5. század végéig a Balkánt a hunok, vandálok, vizigótok és longobárdok támadták, végül 476-ban a Római Birodalom összeomlott.
A 6. század elején avar, majd szláv törzsek özönlötték el a Balkánt. Azok a római polgárok, akiknek nem sikerült a hegyekbe vagy a szigetekre menekülniük, fogságba estek és rabszolgákká váltak. 582-ben az avarok meghódították a Római Birodalom egyik fővárosát, Sirmiumot (Sremska Mitrovica). Később más nomád törzseket is leigáztak, majd erős hadsereget szerveztek Konstantinápoly bevételére, de a bizánciak visszaverték a támadást. Egyes csapatok visszatértek az ázsiai sztyeppékre, mások letelepedtek a Duna és a Tisza közé, ezzel szabad utat engedve a szlávoknak, akik elfoglalták Morvaországot és Csehországot, majd déli irányban az Adriai-tengerig nyomultak előre. Útjuk során meghódították az összes római várost és 614-ben lerombolták Salonát. A szlávok a vidéken vagy a kifosztott városok romjai között telepedtek le. Ezek földművesek voltak, akik állatokat is tartottak és nagycsaládi közösségekben éltek (zadruge) éltek, melyek feje a županj volt.
A szlávok déli előrenyomulását a bulgárok állították meg, akik török eredetű népek voltak, és a Duna legutolsó szakasza körül telepedtek le. A Nyugatrómai Birodalom bukása után Bizánc megpróbálta visszahódítani a Balkánt. Többször mértek csapást szlávokra, ugyanakkor megpróbálták őket beolvasztani a birodalomba. A bizánci flotta gyorsan tudta mozgatni hadseregét, így újra elfoglalták a görög részeket, Macedónia egy részét és a dalmát szigeteket és városokat. A belső területek szláv kézben maradtak.
A 7. század elején – talán Heraclius bizánci császár hívására – megjelentek a mai Irán területéről a szláv népek, akik Felső-Pannóniában és Dalmáciában telepedtek le, és ott keveredtek az őslakos rómaiakkal és a belső területekről érkező menekültekkel. A szárazföldi területeken a 8. és 9. században a horvátok területi központokat állítottak fel, míg a tengerparti városokban és a szigeteken a bizánci tisztviselők kezében volt a hatalom, flottájuk Zadarban állomásozott. A 9. században a horvátok létrehozták az első, ám gyenge államot a Dalmát-fennsíkon lévő mai Biskupija dombvidéken, távol a bizánciak irányította partvidéktől, és a központi részeket uraló frankoktól. Számos templomot emeltek errefelé, s ezen a tréségen nemrégiben vallási épületek alapjait tárták fel a régészek.
A 8. század végére a Nagy Károly vezette frankok sikeresen meghódították a mai Horvátország, Csehország, Isztria, Szlovénia és Dalmácia egy részének területeit, melyeket grófságokra osztottak fel, s azokat a frank uralkodóhoz hű nemesek vagy püspökök irányították. Az Aquileai Patriarchátus különösen jelentőssé vált akkor, amikor a 9. században Bizáncból érkezett szerzeteseket és papokat küldtek, hogy hirdessék az igét, és térítsék meg a horvátokat a kereszténységre. Közöttük volt Cirill és Metód, akik megalkották a glagolita írásjeleket, így az igét a szlávok számára olvasható írásmóddal terjesztették, melyet később az ortodox hitű szlávoknál kiszorított az ún. cirill írás.
Cirill és Metód a szláv népek kereszténységre történő áttérésében játszottak kulcsfontosságú szerepet. Cirill (827-869) és Metód (815-885) egy bizánci katonatiszt gyermekei voltak, Thesszalonikiben születtek, több nyelven beszéltek. Akkoribán szülővárosuk a Bizánci Birodalom része volt, és az egész mediterrán vidék egyik leginkább kozmopolita városává nőtte ki magát. Kezdetben a két fivér más-más pályát választott, végül mindkettő szerzetes lett. Metód először a kormányzati, majd a katonai hivatást választotta, Cirill, kinek eredeti neve Constantinus volt, de amikor szerzetesnek állt Rómában, nevet változtatott. Életét a humán tudományoknak szentelte, a filozófia tanára volt, később ő lett a Bizánci Könyvtár felelőse. 863-ban III. Mihály bizánci császár Morvaországba küldte a két szerzetest, hogy a latin helyett a szláv liturgiát terjesszék az emberek között. Ők megalkották a szláv nyelvek leírására alkalmas írásjeleket, majd lefordították a vallásos szövegeket. Elsősorban a partvidéki horvát papok vették át ezeket, amelyek számos helyen fennmaradtak, s a cirill betűs írás előfutárai voltak. A galgolita írásmód gyorsan terjedt a szláv papság körében, de a Róma által ellenőrzött területeken betiltották a használatát. A távolabbi kolostorokban évszázadokon át használták. Cirill és Metód 1979-ben lettek Európa belső részeinek védőszentjei. Sok templomot, egyházi oktatási központot, egyetemi intézeteket és könyvtárakat, többek között Bulgária ilyen intézményeit szentelték Cirillnek és gyakran ezzel együtt Metódnak is.
A két fivért Rómába hívta 867-ben II. Hadrianus pápa. Sikerült meggyőzniük arról a pápát, hogy a liturgiában a szláv nyelvet használhassák, aki ezt támogatta. Miután visszatért Morvaországba, Metód az aquileiai pátriárka és salzburgi érsek ellenségeskedésével került szembe, akik a szlávok megtérítésént német származású papokra akarták bízni. Metódot letartóztatták, megkínozták és csak VIII. János pápa közbenjárására engedték szabadon 15 hónap elteltével.
Igen hamar megmutatkozott az ország művészetében, hogy a horvátok áttértek a kereszténységre. A kő és arany megmunkálása már korábban is hagyomány volt, de ettől kezdve szent tárgyakat is készítettek ezekből az anyagokból.
Az első horvát városok a 8. és a 9. század során a bizánciak vezette városok mellett épültek fel. Sokat (pl. Dubrovnikot, Zadart, Splitet és Trogirt) főleg római származású lakosság népesített be. Biogradot Zadar mellett alapították, Knin városát Višeslav herceg idejében népesítették be a horvátok. Šibeniket Pannóniában a római Siscia (a mai Sisak) és Mursa (Osijek, Eszék) Voinomir herceg alatt virágzott fel újra.
A 9. század vége felé a Balkánon a helyzet stabil volt, azonban az Ural vidékéről érkező magyarok megérkeztek Európába, és Árpád fejedelem vezetésével a Duna középső szakasza mentén és Erdély völgyeiben telepedtek le, ahonnan kiűzték a szláv és egyéb népeket. Kalandozó hadjárataik Itáliát és Ausztriát sújtották, de 955-ben II. Ottó császár legyőzte őket és visszaszorította őket a mai Magyarország és Erdély határai mögé. Az első évezredben ez a magyar invázió volt a legnagyobb.
Eközben 845-ben Trpimir herceg alatt a horvátok a frankoktól hallgatólagosan elnyerték autonómiájukat, és létrehoztak egy államalakulatot, amelyhez Dalmácia egy része is tartozott. Az államot elismerte a pápa is. Tomiszláv herceget 925-ben koronázták királlyá, melyet 928-ban bekövetkezett halála után anarchia követett, végül IV. Petar Krešimir király (1058-1074) került hatalomra és egyesítette Horvátországot, majd a dalmát szigeteket is meghódította. 1054-ben a római és bizánci egyház szétválását követően Horvátország Rómát pártfogolta. IV. Krešimir király halálát követően utóda Zvonimir lett, aki a magyar I. László király testvérét vette el, s VII. Gergely pápa koronázta királlyá, és Róma alattvalójának vallotta magát. Ezt azonban a horvát nemesek nem fogadták el és 1089-ben megölték Zvonimirt.
I. Lászlót Könyves Kálmán követte a magyar trónon, aki magának követelte a trónörökösödési jogot, meghódította Horvátországot, majd Dalmácia és Horvátország királyává koronázták. 1102-ben a két trónt egy dinasztia vezetése alatt egyesítették. Felállították a horvát országgyűlést, a szábort, az országot a bán (kormányzó) irányította. A területet megyékre osztották, amelyeket a horvát és magyar nemesek vezettek. A következő évszázadban a tatár betörések miatt IV. Béla újjászervezte az államot, és két részre, Horvátországra és Szlavóniára osztotta, mindegyiket külön bán irányítása alá vonva. Új városokat alapított, némelyik szabad városi rangot is kapott.
Ezek a fallal, várárokkal és tornyokkal körülvett városok főleg Pannónia területén és az északi megyékben épültek. Ekkoriban alapították Varaždint és ez lett a vidék egyik legforgalmasabb kereskedelmi központja, hosszú ideig itt ülésezett a szábor. A régi római városok romjain megjelenő városokat megerősítették, szabad királyi városokká lettek és fontos szerepet játszottak a vidék védelmében is. A Dráva alsó részét is megerősítették Sisak újjáépítésével és még délebbre az új Slavonski Brod város alapításával. Zágráb 1242-ben lett szabad királyi város és a szábor székhelye; Vukovár 1231-ben lett szabad királyi város. Az adókedvezményeknek és annak köszönhetően, hogy a feudális nagyurak hatalma nem terjedt ki ezekre a városokra, egyre fontosabbak lettek, és idevonzották a külföldi kereskedőket és kézműveseket is.
IV. Béla erődöket építtetett a stratégiai pontokra, ezek közvetlenül a királyi hatalom alá tartoztak vagy a nagyhatalmú feudális urak irányítása alá. Még ma is lenyűgözőek ezek romjai, például Szlavóniában, Orahovica mellett a híres ružicai. Horvátország középső részén Samobort megnagyobbították és erődöt építettek oda, hasonlóan több horvát városhoz. Számos nemesi család is megkapta azt a feladatot, hogy erődöt építsenek és tartsanak fenn, például a Bribir grófok is, akik Zrinbe költöztek, innét kapták nevüket: Zrinski, vagyis Zrínyi. Ez az átfogó elképzelés megerősítette az államot, amelyet több oldalról is fenyegetett az ellenség: a tatár veszély elmúltával megjelent a török veszedelem.
Az Adriai tenger partvidékének azonban teljesen másképp alakult sorsa: Velencével került szoros kapcsolatba, Isztria nagy része az aquileiai patriárkátushoz tartozott, amely az egyházi és a világi törvénykezést is kézben tartotta. 1000-től sok partvidéki város kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt Velencével, amelynek erős flottája védelmet jelentett a kalóztámadások ellen. Velencének szüksége volt az isztriai városokra, mert ezek némelyikének megerősített kikötője volt, ezekben pedig kiköthettek a keletre rendszeresen közlekedő kereskedelmi flották. Védelmi okokból több város kérelmezte a 13. században, hogy a velencei uralom alá tartozhasson. Ez a folyamat többnyire békésen zajlott. Zadarban azonban két lázadó párt miatt Velence arra kényszerült, hogy Szentföldre tartó kereszteseket bérelt fel a város leigázására, amelyet 1202-ben kezdtek el. 1204-re Zadar megadta magát. Egy évvel később már Velencéhez tartozott Isztria is és Dubrovnik is.
Dubrovnikot hosszú ideig Raguzaként ismerték, s a város története külön fejezetet jelent a horvát történelemben. A várost az avarok által elpusztított Epiadaurumból menekülő száműzöttek alapították, s röviddel ez után központi helyzete és biztonságos kikötője miatt, kereskedelmi központtá fejlődött. 1205-ben került velencei uralom alá, amely 150 évig tartott. A város ennek a velencei uralomnak köszönheti mai képét. 1358-ban Nagy Lajos magyar király legyőzte a velenceiket és újra egyesítette a horvát területeket, de 1382-ben a királlyal kötött szerződés értelmében megvásárolta a város saját szabadságát. Ekkor független köztársaság lett belőle, amelyet Raguzai Köztársaságként ismerünk. A város jelentős hatalmat képviselve virágzott, élénk szellemi és kulturális központ volt. 1808-ban Napóleon csapatai betörtek a városba, s ekkor véget ért a Köztársaság aranykora.
A Magyar Királyság hosszú dinasztikus válságon ment keresztül az Árpád-ház 1301-es kihalásakor, III. András halálakor. Számos trónkövetelő közül, komoly csatározásokat követően, 1308-ban Károly Róbert került trónra az Anjou-házból. Az Anjouk, majd Corvin Mátyás (1470-1490) alatt a magyar korona virágkorát éli, Velencével vetekszik a partvidék és a szigetek birtoklásáért. De küszöbön áll a török invázió. Az 1389-es rigómezei (Kosovo Polje) csatát követően a törökök meghódítják a szomszédos Boszniát és Szerbia egy részét. 1463-ban II. Mohamed Szultán megkezdte Horvátország meghódítását Bosznia felől. A törökök 1493-ban legyőzik a horvát hadsereget a krbavsko poljei csatában. Az 1526. augusztus 29-n zajló mohácsi csatában örökös nélkül hal meg II. Lajos magyar király, amely utat nyitott II. Szulejmán török szultánnak, hogy meghódítsa Horvátország szinte teljes egészét, és Magyarország nagy részét.
Dalmácia partvidéki területeiért folytatott háborúk egészen 1409-ig folytak, amikor László nápolyi király lemondott Dalmáciával kapcsolatos igényeiről és jogairól, s megmaradt birtokait 100 000 aranydukátért eladta Velencének. A városok 1797-ig maradtak velencei uralom alatt, amikor Velence kénytelen volt behódolni Napóleonnak. A megvásárolt területeken kívül más városok is Velence uralma akartak tartozni, mivel a városállamtól viszonylag nagy önállóságot kaptak, hiszen Velence elsődleges érdeke az volt, hogy az általa használt kikötők biztonságosak legyenek. Ekkor épültek a ma is látható, jellegzetes védvonalak. A 18. század elején zajló háborúkban Velence egész Dalmáciát meghódította, kivéve az akkor független Raguzai Köztársaságot és egy rövid partszakaszt. Velence határai egészen a Velebit-tengerszorosig nyúltak, amely ma is elválasztja Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát.
1527-ben a horvát és magyar nemesek a királyság megmaradt területeit Habsburg Ferdinánd főhercegnek ajánlották, aki minden hatalmat az udvarban összpontosított, megfosztva a nemességet a városok és a határvidék ellenőrzésétől. 1587-ben hozták létre a határőrvidéket, amelyet Bécsből a katonai kormányzó irányított. Ez a térség volt az előrenyomuló törökökkel szembeni ütközőzóna. A határvidék benépesítésére szerb, morlák és bosnyák menekülteket hoztak, akiket egyesítettek a katonai helyőrségekkel. Néhány évtizedes fegyverszünet volt, majd a török ismét Bécsnek indult, de visszaverték őket, először 1664-ben, majd 1683-ban. Ekkor kezdődött a muzulmánok lassú visszavonulása. Horvátország tíz évvel később szabadult fel, ám Bosznia továbbra is török kézben maradt. A felszabadított területek határvidékké lettek 1881-ib. A súlyos adók és Bécs centralizáló politikája egyre nagyobb elégedetlenséget szültek, de az 1670-ben a legbefolyásosabbnak számító horvát családok, a Zrínyiek és a Frangepnok által vezetett függetlenségi mozgalom, melynek célja a horvátok önállósága volt – a két lázadó Zrínyi Péter bán és Frangepán Ferenc fővesztésével fejeződött be 1771-ben. Így a felkelések hosszú időre abba is maradtak.
A napóleoni háborúk Horvátországot is elérték. Itt 1809-ben megalakították az Illír Tartományokat, ezt a francia marsall, Marmont kormányozta. Ez alatt az öt év alatt fontos gazdasági és jogi reformok kerültek bevezetésre, amelyek nagymértékben befolyásolták a horvát kultúrát. Az Európa-szerte ébredező nemzeti öntudat eredményeként az emberek egyesült államalakulatot kívántak létrehozni, azonban ezt a törekvést az 1815-ös bécsi kongresszus nem támogatta. Ausztria expanzionista törekvéseit azonban igen, így bekebelezte a Velencéhez tartozó teljes isztriai és dalmát területeket és a Dubrovniki Köztársaságot.
A horvát célokat hatékonyabban kezdte el képviselni az ipari forradalom következtében létrejött új társadalmi réteg, a munkásosztály. A nacionalista irányvonal 1834-ben kezdett megerősödni, ekkor születtek Ljudevit Gaj (1809-1872) „az illír” írásai. Ezzel az irányzattal ellentétes volt a magyar terjeszkedési politika, amely megpróbálta a határvidékre is kiterjeszteni befolyását: az adminisztrációban és az oktatásban a magyar nyelv lett a kötelező. Az egykor Velence uralma alatt álló területeken viszont az egyesülés gondolatával foglalkozó olasz nacionalizmus volt megfigyelhető, a dalmát és isztriai városokban élő középosztály körében. Az osztrák kormány egyik irányzatnak sem örült, és továbbra is kompromisszumok nélkül kormányzott: az oktatásban a német nyelvet tette kötelezővé. A horvát területek bármilyen egyesülését megakadályozta. A fontos közmunkák elvégzése, például Rijeka és Pula kikötőjének kibővítése, amelyek az osztrák flotta bázisai lettek, valamint az úthálózat fejlesztése mind az osztrák érdekek elősegítését szolgálták.
1847-ben a zágrábi szábor (parlament) kihirdette a feudalizmus felszámolását és hivatalossá tette a horvát nyelvet. Az 1848-as magyar szabadságharc és olasz forradalom a horvát politikai mozgalmakra is nagy hatással voltak. Sajnos nem sikerült megérteniük a magyar forradalom célját, illetve a kétszínű osztrák politika hatására Josip Jelačić bán hadat indított az akkor már új kormány vezette magyarok ellen. Így az osztrák monarchia megmenekült, sőt minden eddiginél erősebbé vált. 1867-ben Ferenc József osztrák császár átalakította a kormányzati struktúrát és létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország autonómiát kapott és tengeri kijárót is mellé: Rijeka és hátországa a magyar állam része lett. A szábor nyomására azonban 1868-ban az osztrák császár módosítja a magyar–horvát viszonyt. Horvátország államközösséget alkothat. Ekkor Zágráb lett a kulturális és politikai élet központja, 1874-ben pedig létrejön a Horvát Művészeti és Tudományos Akadémiát és Egyetemet. A politikai küzdelmek tovább folynak, egyesek a Habsburg Birodalom államainak konföderációjáról álmodoztak, mások úgy érezték, hogy már eljött a pillanat a szláv népek egy államban történő egyesülésére, de a legtöbben Horvátország függetlenségéért küzdöttek.
1878-ban Bosznia és Hercegovina osztrák uralom alá került, mely tovább fokozta a feszültséget Szerbiában. Szerbia 1862-ben jött létre, a törökök kiverése után, és a szerb uralkodó osztály a délszlávok egyesítését tűzte ki célul, területét kiterjesztve Dalmáciára és Szlavóniára is, mivel ezeket szerb területnek tekintették. A 19. század végére Dalmáciában és Isztrián politikai csatározás alakult ki: az egykor Velence uralma alá tartozó városok burzsoáziája az autonómiát áhította, mások viszont a szerbekkel történő egyesülést preferálták. Ausztria szokás szerint csak nyert ezeken a belső ellentéteken, és semmilyen autonómiát nem adott ezen tartományainak.
Ekkorra már egész Európában érezhető volt a háborús készülődés, s már csak ürügy kellett ahhoz, hogy az szemben álló országok egymásnak essenek. 1914. július 28-án Gavrilo Princip szerb diák meggyilkolta a Szarajevóba látogató Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és feleségét, s ezzel kitört az I. világháború. Ezt, a többi államhoz hasonlóan, Horvátország is erősen megsínylette, de ez volt az ára annak, hogy kivívja függetlenségét.
Horvátország 1918-ban kihirdette függetlenségét, s a szerb Karađorđević-dinasztia vezetésével megalakított szerb-szlovén állam része lett. A rapallói egyezményben (1920) az Isztria, Zadar, Cres, Lošinj, Lastovo és Palagruža szigetek Olaszországhoz kerültek, majd 1924-ben Rijekát is megszerzik. Az elégedetlenség egyre többeket a Népi Parasztpártba tereli az embereket, melyet Stjepan Radić vezetett. Radić azonban 1928-ban Belgrádban halálosan megsebesül, amikor a parlament előtt rálőnek. Horvátországban kitör a felkelés, melyet elfojtanak, majd 1929-ben Sándor király eltörli az alkotmányt és megalakítja a Jugoszláv Királyságot. A királyt azonban Marseilles-ben meggyilkolják 1934-ben az Ante Pavelić vezette horvát szélsőségesek, az usztasák. Az egyre növekvő feszültséget a kormány megpróbálja elnyomni, és az elégedetlenkedőket kielégíteni. Így 1939-ben létrehozzák a Jugoszláv Királyságon belül a Horvát Bánságot, ám pár napra rá már kitör a II. világháború.
Kezdetben Jugoszlávia a tengelyhatalmakat támogattak, de egy katonai lázadás elűzte a trónjáról a királyt, majd az országot megszállták a nácik. Létrehozták a Horvát Királyságot, amit eredetileg Aimone di Spoleto olasz herceg kormányzott, de igazán Pavelić által vezetett független állam volt. Olaszország átvette az irányítást a szigetek és a dalmát városok felett. A Kommunista Párt vezére Tito marsall vezetésével azonban az egész országban megerősödött az ellenállás. 1941 és 1945 között az országot nemcsak a háború, hanem belső konfliktusok is sújtották, amelyek több százezer ember életébe került.
A világháború végén ismét egyesítették Jugoszláviát. Az Olaszország által irányított területeket visszakapta, s az akkor Magyarországhoz tartozó Mura-háromszög területét és Baranya egy részét is ide csatolták. 1948-ban a Jugoszláv Kommunista párt szakított a Szovjetunióval, emiatt Titonak közvetítő és semleges politikát kellett folytatnia a hidegháború éveiben, az egymással szemben álló felek között. Tito nagy nehézségek árán tudta csak egyben tartani az országot. Az 1980-ban bekövetkező halálát követően az ország különféle népcsoportjainak széthúzásából adódóan Jugoszlávia szétbomlott. Az alkotmányreform, melynek célja a szerb dominancia gyengítése volt, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert nem enyhítette a horvátok és a szlovénok neheztelését, akik a rendszer ellen a vallásban és a nacionalizmusban kerestek támogatást.
A berlini fal leomlása (1989. november) és a Szovjetúnió széthullása (1991) végleg meggyőzte Szlovénia, Horvátország és Macedónia kormányait, hogy felbontsák az államszövetség kötelékeit és kihirdessék függetlenségüket. Az 1991-es népszavazás során az elszakadást pártolók hatalmas fölénnyel nyertek. Azonban a Belgrádból a Jugoszláv Néphadsereg által támogatott szerb frakció felkelést szított és kitört a háború. Szlovéniában mindössze 6 napig tartott, de Horvátország sokáig hadban állt. Azzal az ürüggyel, hogy Horvátország területén élő szerb lakosság védelmében érkeznek, a Jugoszláv Néphadsereg megszállta Szlavónia és Baranya egyes részeit, valamint Krajinában Knin központtal létrehozták a Krajinai Szerb Köztársaságot. Horvátország ötöde szerb katonák kezére került, Dubrovnikot pedig hét hónapon át ostromolták.
5 évvel később a szerbek által elfoglalt területeket felszabadította a Horvát Hadsereg, az Erduti Egyezmény (1995) pedig jóváhagyta az újraegyesített, bár vitatott (Szlavónia és Krajina) területeket. Ezeket a területeket 1998-ig az ENSZ felügyelte.
2000-ben általános népszámlálást tartottak. A decemberben tartott választásokon pedig a demokratikus pártok koalícióját választották meg, melyet a legtöbb európai uniós ország örömmel fogadott. Azóta már megindult a folyamat az Uniós tagságért, Horvátország felvételét kérte az Európai Unióba.
