Évszázadokon át a horvát művészet kelet- és nyugat-európai motívumokat ötvözött. A partvidéket a középkor és a 17. század között 400 éven át a velenceiek uralták, melynek következtében az ország rendszeres kapcsolatban állt az Adria túlpartjával. A szigetekre olasz művészek jöttek alkotni, a dalmátok pedig átkeltek a tengeren, majd saját földjükre hozták a román, a gótikus és a reneszánsz stílust. A 17. század végén a törökök kiűzetése után sok templomot gazdagon díszített barokk stílusban építettek újjá.
A szobrászatnak a horvát területeken ősi gyökerei vannak, amit talán a helyi kő inspirált: ebből készült Pula és Split római kori műemlékei közül jó néhány, az Adria-vidéki későbbi szobrászgenerációk számára ezek a darabok példaértékűek voltak. A szobrászat és a kőfaragás kifejezőerejének legmagasabb fokát a román stílusú művészetben érte el. Ekkor készült el a Trogírban (a trogíri katedrálist a 13. században született Radovan mester készítette; összetett remekmű, mely oszlopokból, boltívekből, faragott boltíves emberábrázolásokból áll és nagyon gazdagon díszített) és a Splitben található katedrálisok kapuja (a spliti katedrális főbejárata a 13. században született Andrea Buvina munkája, amely 1214-ben készült), a Zadarban és Rabon található templomok rózsaablakai, a dubrovniki és zadari kerengők oszlopfői, valamint számos templomi szobor. A reneszánsz technikai ügyessége tetten érhető a šibeniki katedrálisban. Horvátország legszebb szobrainak többsége vallási témát dolgoz fel.
A legismertebb modern horvát művész Ivan Meštrović (1883-1962), aki a nemzetközi színtéren akkor jelent meg, amikor megnyerte a Római Internacionálé díját. Az első világháború után politikai tevékenységbe kezdett, létrehozott egy bizottságot, mely egy szláv államot kívánt megteremteni. Művészete a háborúk között igen termékeny korszakát élte. A második világháborút követően a kommunizmus elől menekülve elhagyta Jugoszláviát, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le.
A festészet nem dicsekedhet olyan messzire nyúló történettel, mint a szobrászat, mivel csak azután bontakozott ki az Isztrián és Dalmáciában, hogy a 16. század végén kapcsolatba kerültek a velencei iskolával. Az apátságok és katedrálisok velencei mestereket bíztak meg az oltárképek elkészítésével. Az Isztria egyik legkifejezőbb freskóciklusa a 15. században élt isztriai festő Vincent od Kastav (Vincenzo da Castua) nevéhez fűződik. Julije Klovi (Giulio Clovio) az egyik leghíresebb reneszánsz miniatúrafestő. Horvát származású volt (1498-ban született Grizanében), de legjelentősebb alkotásai külföldön találhatók. A festő Velencében, tanult, majd Rómában, Mantuában, Perugiában és számos kolostorban dolgozott. Rómában húnyt el 1578-ban. Az 1930-as években alakult meg Hlebinában, egy Zágrábhoz közeli településen, a Hlebinska slikarska skola, azaz a hlebinai iskola, amely később világméretűvé fejlődött, s Zemlja (Föld) néven társadalmi mozgalommá is kinőtte magát. Főként a parasztvilág ihlette meg, képviselői az úgynevezett naiv művészet területén alkottak. A mozgalom legfőbb alakjai közé tartozik Kristo Hegedusi, Ivan Generalic, Franjo Mraz és Mirko Virius, legszebb alkotásaik pedig a zágrábi Naiv Művészetek Múzeumában tekinthetők meg, valamint a Hlebine Galériában Koprivnicában.
A horvát építészetre a képzőművészethez hasonlóan jelentősen hatott az ország földrajzi helyzete. A világi és az egyházi épületek a közeli Itáliából és Németországból származó elemeket ötvöznek, más jellegzetes vonások bizánci vagy szláv eredetűek. A különböző hatások keveredése már a római korban megfigyelhető volt, s a mai napig tart. Egyes stílusirányzatok különösen fontossá váltak: ilyenek például az Adria partvidékén található katedrálisok – ezek a több évszázados velencei uralom örökségei. A szárazföldön inkább a barokk az uralkodó irányzat, a maga túláradó díszítettségével és terjedelmes formáival.
Kis területéhez képest az ország rendkívül sokféle építészeti stílus nyomait hordozza magán. Az elmúlt háború sajnos komoly veszteséget okozott. Dubrovnikot például 1991-ben súlyos károk érték, bár nemzetközi alapok segítségével rendkívül színvonalasan építették újjá. A keleti országrészben továbbra is jelentős, ám szerényebb épületek és történelmi városrészek várják a segítséget, hogy lehetséges legyen a háború előtti állapotuk visszaállítása.
Az ország bővelkedik kivételes ókori látnivalókban. Az illír erődök kezdetleges építményei közül számos a későbbi évszázadok során is használatban maradt. Sok tengerparttól beljebb helyezkedő, megerősített település alapját szintén az illírek építették. A nagyszabású római építészet legékesebb példája a pulai amfiteátrum és Diocletianus palotája Splitben. Több kevésbé lenyűgöző, ám jelentős méretű terület – például Salona – és számos műtárgy – például a kelet-horvátországi Aquae Balissae (Daruvar) fürdőinek leletei – tanúskodnak arról, hogy a rómaiak fejlett, luxusszínvonalú életmódot folytattak itt, már az első évezred korai századaiban.
A horvát építészet a késő római stílussal kezdődött Branimir herceg (879-892) uralkodása alatt, aki az első horvát államalakulat megalapítója volt. A bizánci világgal fenntartott kapcsolat jelentősen befolyásolta Isztria és Dalmácia szakrális épületeit, de egyes díszítőelemek ár a román stílus első jegyeit vetítik előre: a horvát törzsek által lakott részekben szabálytalan alaprajzú kis templomok épülnek. Šibenik megalapítása (1066) után a ciszterciek építik az első, valóban román stílusú épületeket. A stílusirányzat elterjed és egészen a 16. század végéig népszerű marad: apszissal ellátott háromhajós katedrálisok, kerengős kolostorépületek, középületek, városházák és boltíves folyosók épülnek országszerte.
A partvidék feletti hosszú velencei uralom élénk bizonyítéka a gótika. Ez a stílus az adriai partvidéken 1420-ban, Dalmácia meghódítását követően jelent meg, és a kialakult közeli kapcsolat alapvető kifejező formája volt. A velencei gótika nemcsak a dalmát és isztriai templomok kialakítására, de Pula, Rab, Pag, Zadar, Šibenik és Split lakóházaira is jellemző.
A reneszánsz stílus Horvátországnak csak azokon a részein látható, amelyek nem tartoztak a török hódoltság alá, azaz főleg a part mentén. A šibeniki Szent Jakab-templom mintájára épült Hvaron a Szent István, a Zadarban található Szűz Mária és a Dubrovnikban látható Szent Megváltó-templomok. Reneszánsz épületek északon is álnak: láthatók magánrezidenciák és várak formájában. Mindegyik az olasz reneszánszot tükrözi. A Dubrovnikban álló Sponza palotán a gótikus és a reneszánsz jegyek is megfigyelhetők, ez tükrözi azt hogy mennyi idő alatt készült el. 1312-ben kezdték a munkát, ebből az időből származnak az első emelet gyönyörű gótikus ablakai, majd 1516 és 1522 között átépítették, ekkor készült a földszinti reneszánsz stílusú, árkádos, boltíves folyosó.
Az oszmán időszakban (1526–1693) országszerte megerősítették az erődök falait, ezen kívül azonban nem sok nyomát fedezhetjük fel az oszmán hatásnak, mivel a mecseteket és medreszéket (iszlám vallási iskolák, melyek leginkább a mecset területén helyezkedtek el) a törökök kivonulása után lerombolták. Ezt követően érkezett Észak-Horvátországba a barokk, mely akkoriban (a 16. század végétől a 18. század közepéig) már az egész Habsburg Birodalmat meghódította. Főleg német származású építészek köz és magánépületeket hoztak létre, melyeket a templomok, várak és szentélyek ornamentikájához hasonló módon díszítettek. A barokk legfigyelemreméltóbb példái Varaždinban, Požegában, Eszéken, Križeviciben, Ludbergben és Krapinán láthatók.
A modernizmus időszakának (1750 után) alkotói a múltban kerestek ihletet, így született meg a neogótikus és a neoklasszicista stílus. l9. századra Zágráb a horvát politikai és kulturális élet központja lett, amely természetesen az építészeten belül is jelentősen érzékelhetővé vált. A fővárosban a következő évszázadban sok stílussal kísérleteztek, először a bécsi szecesszióval, majd a modernizmussal. Ez utóbbinak a Szent Balázs-templom és a Villa Krauss érdekes példái.
